Szia, Lantos Lili vagyok
Olyan családban nőttem fel, ahol az étel mindig a középpontban volt. A családi beszélgetések, összejövetelek, sábeszi vacsorák és zsidó ünnepek mind az asztal körül zajlottak. Nálunk az étel mindig sokkal többet jelentett annál, mint hogy jóllakjunk: összehozta az embereket, a szeretet kifejezésének egyik módja volt, és nagyban meghatározta azt is, aki ma vagyok.
Gyerekként a gyurmám a kalácstészta volt, a hagyományos zsidó receptek titkait pedig szinte észrevétlenül tanultam meg. A hosszú órákon át fővő leves illata ma is visszarepít azokba a gondtalan, vidám napokba. Csak most értem igazán, milyen fontos örökséget kaptam a családomtól: azt, hogy továbbadjuk a gyerekeinknek mindazt, ami számunkra érték.
A családom története
Az üknagymamám, Spielberger Gizella híres volt Tokaj Hegyalján a flódnijáról. Göncön minden évben flódnisütő versenyt rendeztek az asszonyoknak, és ő évről évre hazavitte az első helyet.
Sokszor elképzelem, milyen lehetett az a híres flódni. Akkoriban még nem volt se citrom, se narancs, nem voltak hiperszuper sütők sem. Aztán mindig arra jutok, hogy valószínűleg éppen ez volt a süteményeinek a titka: Nem komplikálta agyon. Érzésre csinálta, abból ami volt, és nem hibázhatott, hiszen tíz gyerek várta, hogy ehessen. Ünnep volt az étel.
Bádogos család voltak. Volt egy kis bádogosműhelyük Göncön. Amikor már nem csak pletykaként terjedt a hír arról, hogy mi várhat rájuk, a fiaival készíttetett egy bádogdobozt. Bele rejtette a legféltettebb kincseit, és elásták a kertben. A rokonok, akik túlélték, egy ideig még keresték, de soha nem találták már meg.
Sokszor kérdezem anyukámat, vajon mi lehetett abban a dobozban. A válasza mindig ugyanaz: “A sábeszi gyertyatartók, és minden bizonnyal a süteményes füzete. Más kincse nem volt.”
Az üknagymamám, Spielberger Gizella, Landsmann Éliásné az Auschwitz felé tartó vonaton vesztette életét, maga mögött hagyva egy egész világot, amit becsület, munka, kitartás, családszeretet, és hit töltött meg.
Hiszem, de inkább tudom, hogy minden étel, amit elkészítek, minden recept amit megosztok veletek, minden illat ami betölti a konyhámat, és minden tányér, ami az asztalra kerül, egy kicsit az ő nevét is dicséri, az ő emlékét is őrzi.
Amíg van aki meséljen, addig mesélni is kell.
